Félúton

Múltam és jövőm között félúton mind gyakrabban emlékezem, és egyre jobban értem, hogy az emlékezés, a nosztalgia a szegény ember történelme. De azt is kezdem megérteni, hogy valami módon nemcsak a jövő, hanem a múlt is bizonytalan, a múlt sem világos, tiszta és egyértelmű, az emlékezés is csupán jelenbeli megfogalmazása, értelmezése olyan eseményeknek, amelyek egykori jelenemben megtörténtek velem, bennem, körülöttem, ritkábban általam. Olyanok ezek az emlékek, mint az idő gombostűjére szúrt pillangók: ha rájuk nézek, képes vagyok felidézni valami képet egykori röptükről, az őket körülvevő erdőről, mezőről, virágokról, de valahogy hullamerevségükből hiányzik már az élet, ami egykor megalkotta, létrehozta és egy ideig gondozta, körülvette őket. Mégis, még halálukban is szépek, mert áttetsző szárnyaikra elillant évek üzenetei, régi történetek töredékei vannak írva.

Úgy tűnik, ha emlékezem, akkor nem csinálok egyebet, mint hogy a mostani jelenemből igyekszem (re)konstruálni egy régebbi jelenemet, megpróbálok felidézni egy-egy jelenetet az eltűnt idő filmjéből. A baj csak az, hogy akkoriban – többnyire jelentéktelen – szereplője voltam a filmnek, most pedig csak – még jelentéktelenebb – nézője (rendezője természetesen soha, de ezt említeni sem érdemes). A szalag megkopott, itt-ott el is szakadt, a kópia erősen sérült, az emlékezés vásznán megjelenő történet nehezen kibogozható, bizonytalan. Mégis, ez a fajta bizonytalanság valahogy még mindig bizsergetőbb, otthonosabb, mint a jövő bizonytalanságának halállal megkeményített bizonyossága. Mert egyedül halálom biztos, ez az egyetlen elidegeníthetetlen és elvitathatatlan tulajdonom, már persze a bűneimen kívül.

Amikor beülök magányom mozijába, hogy megnézzek egy-egy epizódot múltam filmjéből, mindig meglep, egyúttal bizonyos perverz módon el is szórakoztat az élmény, hogy mennyire kevés erőfeszítésbe kerül egykori magamat kívülről, mintegy másik, idegen személyként szemlélnem. Ha visszaemlékezem gyerek- és fiatalkoromra, gimnazista vagy egyetemista éveimre, egészen természetesnek tűnik, hogy egy másik ember történeteit látom magam előtt, bár az is természetes ugyanakkor, hogy tudom: ez a másik ember tagadhatatlanul én voltam valamikor. Úgy látszik, egykori énjeink csupán kabátok, amelyeket levetve a múlt használtjelmez-raktáraiban hagyunk, hogy aztán, ha véletlen újra találkozunk velük méla turkálásunk során, felismerve csodálkozzunk rá: egykor mi hordtuk őket, szinte bőrünkké váltak, majd esetleg némi réveteg pillantást vessünk rájuk, és hanyag mozdulattal hajítsuk vissza az őket rejtő ládába.

Lábaim kérlelhetetlenül és részvétlenül visznek jövőm, halálom felé. Olykor, mint most is, életem félútján, megállok, fejem visszafordul, és szemem a lábaimmal ellentétes irányba pillant. Emlékezem. Aztán csoszogok tovább előre, és hagyom, hogy megtörténjen még velem mindaz, ami az úgynevezett életemből még előttem áll, tehát hátravan. Mert nem tudok mást tenni, mert ez az élet törvénye: az időt visszafordítani nem lehet. De talán a fejünket még néha igen. A gombostűfejre szúrt pillangók, a kopott kópiák és a viseltes kabátok felé.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s