A doromb szerelmesei

Január 25-én hétfőn, a Művész Kávézóban vendégeskedett apa és fia, Szilágyi Zoltán és Szilágyi Áron, a doromb szerelmesei, hogy beszélgessenek az est moderátorával, Komáromi Attilával.

És beszélgettek. Például a ’60-as évek Kecskemétjén szárba szökkenő avantgárd művészeti kezdeményezésről, a Purgatórium Csoportról. Amely 1967. november 7-én, egy alkoholgőzös éjszakán született, amikor is Szilágyi Zoltán és Lugossy László (bizony-bizony, a későbbi feLugossy…) fiatalos hevülettel elhatározta, hogy csinálni kellene valamit. Valamit, ami a szabadságról szól egy zárt társadalomban, valamit, ami a művészet eszközeivel segít lázadni, keresni.  Valamit, ami megtisztítja a lelket és a szellemet. Pont úgy, mint a Purgatórium. És ennek a tisztítótűznek az alkímiájából született vers, festmény, zene és performansz. Alkotás, ami kifejezte az alkotóját, és a kort, a társadalmat is, amelyben megszületett. Meg közösség, lázas, önmagukat és az élet értelmét kereső fiatal művészek közössége, akinek története megírás után kiált.

Szabadság, önkifejezés, alkotás, lázasság: ezek vezettek el a nagy és örök szerelemhez, a dorombhoz is. Szilágyi Zoltán saját bevallása szerint lehetett volna tán középszerű tehetségű verselő, hiszen jelentek meg írásai is a Forrásban. De nem lett. Nem lett, mert mint a kiválasztottaknál az lenni szokott, egy látomásszerű meghívás érte, amely nem hagyott neki választást. A kibontakozó táncház mozgalom hátszele dagasztotta a kézműves dorombkészítés vitorláját, amely Szilágyi Zoltán hajóját messzire repítette. Rátalált a doromb és a dorombkészítés. Mester lett, aki egyfajta misztikus-transzcendens kapcsolatban, harmóniában áll az anyaggal, amelyből dorombjait készíti. Ezeket a dorombokat a világ 5 kontinensén ismerik és elismerik, van olyan svájci gyűjtő, aki 1200 egyedi, különböző, más-más módon megszólaló Szilágyi dorombbal rendelkezik. Szilágyi Zoltán ezekkel a dorombokkal hagy nyomot, jelet maga után. Ahogy ő fogalmazott: „Olyan, mintha Kölcsey lennék, és minden nap írnék egy Himnuszt. De minden nap különbözőt.”

Csoda-e, ha ezek után a fiúból, Szilágyi Áronból is a doromb szerelmese lett? Hinnénk, hogy ez kézenfekvő, pedig csak 17-18 évesen fordult figyelme a „világ legcsodálatosabb hangszere” felé. Amely pengetős és fúvós egyszerre. Amin mindent el lehet játszani, ami elénekelhető. Ami sajátos fizikája és akusztikája folytán nem lehet hamis. Aminek 100 millió fanatikusa van világszerte. Amely hangjával megidézi a világegyetem mozgását, az idő kozmikus rezgését, a lélek egyetemes ősi mélyrétegének morajlását. Amely ugyan csak a moldvai csángó muzsikában autentikus a  magyar nyelvterületben, viszont a szkíta és a sztyeppei népek kultúrájának fontos része.

Jó volt ülni és hallgatni ezt a két szerelmes férfit, ahogy nyilvánosan is megvallották érzelmeiket az életüket teljessé tevő csodáról, a dorombról. Jó volt ülni és hallgatni ezt a két szerelmes férfit, amint beszéltek a művészetről, a zenéről, a múltról, a fiatalokról. Jó volt ülni és hallgatni ezt a két szerelmes férfit, mert mindketten arra a kodályi gondolatra tették fel életüket, amely szerint a zene mindenkié.

Biztosan így is van. A zene mindenkié. De a doromb itt Kecskeméten elsősorban a Szilágyiaké.

This slideshow requires JavaScript.

Szöveg: Libor Zoltán
Fotó: Banczik Róbert

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s