Csak egy kerítés

A napokban tartották a piarista óvodában, amelynek Pitypang csoportjába a kislányunk, Fidó is jár, a farsangot a csöppségek legnagyobb örömére. Amint ott üldögéltem, álldogáltam, járkáltam a tavalyelőtt átadott, gyönyörű óvoda épületében, udvarában, a sok apró méhecskének, hercegkisasszonynak, tűzoltónak vagy éppen hupikék törpikének öltözött kisgyermek és szüleik között, egyszer csak – mert valahogy úgy lettem összegyúrva, hogy különös érzékem legyen a disszonáns elemek észrevételéhez – megakadt a pillantásom az óvoda egyik kerítésén. Csak egy kerítés az is, olyan, mint a többi, nincs benne semmi különös: határt szab, területet jelöl ki, elválaszt. Ez a kerítés éppen az óvoda és a hozzá tartozó iskola, tornaterem (egykori lovarda), templom és udvar komplexumát választja el a mellette lévő Tóth László Általános Iskolától.

A kerítés két oldalán egy-egy köznevelési intézmény, gyerekekkel, pedagógusokkal, szülőkkel. De a sok hasonlóságnál mégis kiáltóbb, élesebb az ellentét: a kerítésnek azon az oldalán, amelyiken én is nézelődtem, jobbára középosztálybeli (ha ugyan értelmezhető még ez a fogalom), értelmiségi családok gyermekei, míg a másikon egy olyan iskola, amelyben a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya minden rendelkezésre álló adat szerint jóval meghaladja a városi átlagot ( a „boldog” emlékű Kurucz téri és a Leninvárosi iskola volt még ilyen egykor, illetve jelenleg még a Halasi úti és a műkertvárosi). A Tóth László Iskola épülete is viszonylag rendezett, az udvarát sem veti fel a gyom, mégis egy másik valóság, egy párhuzamos univerzum a piaristák intézményéhez képest.

Ahogy így tűnődve szemlélődtem, rossz szokásom szerint a múltbeli élményeim, tapasztalataim jutottak eszembe először. Én a legendás, piac melletti sárga iskolába jártam. Az évfolyamunkban 3 osztály volt. Az A-ba járt egyebek mellett az akkori tanácselnök fia, több cégvezető (akkoriban igazgató elvtárs), orvos, állatorvos, mérnök gyermeke, vagy éppen az igazgató nevelt fia is (félreértés ne essék: kitűnő barátom volt mind, egytől egyig remek srác, de ettől a tény még tény marad: a szüleik a város akkoriban elitnek tartott rétegéhez tartoztak). Nálunk, a B-ben is voltak hasonló családból származók, de itt már akadt munkásgyerek is mutatóba. A C-be viszont – amelyet korrekciós osztálynak is neveztek – többnyire a belvárosi roma családok gyerekei, szegényebb családok sarjai jártak, nem volt ritka a 16-17 éves sem köztük nyolcadikban. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy már a ’80-as években, a tanítóképző főiskola gyakorló iskolájában is világosan elkülöníthetők voltak az osztályok az oda járó gyerekek családjainak társadalmi státusza, gazdasági-kulturális tőkéje, és bizony – kár kerülgetni a forró kását – etnikai háttere alapján is.

Akkor persze még nem voltak jogvédők, akik szegregációt kiáltottak volna, visszatekintve azt kell, hogy mondjam, hogy mindenki természetesnek vette ezt a helyzetet (beleértve magukat az érintett családokat is). Ami nyilván nem jelenti azt, hogy ez így helyes is volt, és hogy ezt kellene támogatni. De akkor mit?

Ahogy mentem kifelé a kerítés nekem jutó fele mellett, telve a piciny jelmezesek nyújtotta boldogsággal és meghatottsággal, párhuzamosan ezzel a lélekmelengető élménnyel, valahogy mégis ez a kérdés kezdett zsongani a fejemben, mint valami makacs kis molylepke a lámpás fénykörében. Rossz szülő vagyok én, amiért a gyermekemnek a legjobbat akarom, és olyan óvodába írattam be, amelyben reményeim szerint ezt az általam legjobbnak ítéltet megkapja? (ez lenne ugyebár a szabad intézményválasztás) Képmutató vagyok, amiért nem járatom a gyerekemet mondjuk a Juhász utcai óvodába, holott állandóan a szegénységről, a szegények iránti szeretetről papolok, és a magam szerény módján meg is próbálok ezeknek a családoknak legalább egy kicsit segíteni? Hiteles-e az én szegényekhez, a társadalom peremvidékére száműzöttekhez fűződő viszonyom, ha egyébként a saját gyermekemnek is azt az utat jelölöm ki, amelyet én magam is végigjártam a köznevelés kafkai labirintusában, és amelynek vége reményeim szerint nem egy szakmunkás iskola, hanem az egyetem? Jobb lenne attól a szegényeknek, ha Fidó is a Juhász utcai oviba járna?

De más kérdések is gyötörni kezdtek, mert a magamfajta hamleti jellem elméjében ezek a röpködő molylepkék osztódással tudnak szaporodni, és hamarosan százával rajzanak a koponyában: jót tenne-e a Tóth László Iskola egy átlagos gyerekének, ha mondjuk a refibe vagy a Bányai nyolcosztályosába kellene járnia holnaptól? Igazságos lenne-e, ha a refi vagy a Bányai diákjai fizetnék meg a hátrányos helyzetű gyerektársaik erőszakos (ez fontos: nem önkéntes!) integrációjának árát? Mert ne legyenek kétségeink: ez a helyzet konfliktusokat szülne, és  egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az eredménye az lenne, hogy a hátrányos hátterű gyermek „emelkedne”, „fejlődne” föl a környezet szintjére. Mi van, ha éppen fordítva történne? Vagy ha ezt egyáltalán feltételezni merem, bekövetkezhető opcióként említem, már fasiszta-rasszista-xenofób vagyok? Nem lehet-e jobb egy, a „kerítés másik oldalán” lévő gyermeknek az, ha sajátos kulturális-társadalmi hátteréhez olyan sajátos pedagógiai módszereket, tudást, attitűdöt kapna, amellyel esélye lehet a születéskor meglévő hátrányok csökkentésére? Mi van, ha ehhez a „szegregált” iskola a jobb megoldás? Tudjuk-e, van-e arról hiteles információnk, hogy mit akarnak az érintett szülők?  Dönthet-e helyettük, nyilatkozhat-e a nevükben bármilyen megmondóértelmiségi? (hiszen látjuk, Nyíregyházán is kiálltak az érintett roma szülők a görög-katolikus iskola mellett) Lehet-e az ő akaratuk nélkül, vagy egyenesen annak ellenére integrálni?

Magam is tanítottam 10 évet egy elitnek nehezen nevezhető középiskolában, ugyanakkor elit gimnáziumba jártam, így ismerem valamelyest az érme mindkét oldalát, választ mégsem tudok adni a saját kérdéseimre. Amit viszont tapasztaltam tanárként és diákként is: a köznevelési rendszerünk – annak ellenére, hogy talán ez lenne a legfontosabb feladata, fontosabb mindenesetre, mint a gyorsan a feledés rostáján kihulló lexikai tudás elsajátíttatása – nem képes csökkenteni a születéskor meglévő társadalmi különbségeket, inkább konzerválja, sőt sajnos újra is termeli azokat. Ugyancsak biztosnak tűnik számomra, hogy azok a kollégák, akik a „kerítés túloldalán” lévő intézményekben dolgoznak, nem kapják meg azt a társadalmi, anyagi megbecsülést, amelyet megérdemelnének, pedig nyilván nem kell ragoznom, hogy szakmailag nem kisebb kihívás a Tóth Lászlóban tanítani, mint mondjuk a Bányaiban. Ráadásul a mi időnkre még biztosan igaz az is, hogy az egyetemen semmilyen képzést nem kaptunk arra vonatkozóan, hogy a „kerítés túloldaláról” érkező gyerekekkel hogyan bánjunk, milyen speciális szükségleteik, szociokulturális hátterük van. (nem mintha a boldog emlékű JATE pedagógiai képzése amúgy is törekedett volna az alaposságra…)

A kerítés rendületlenül, hallgatagon ott áll továbbra is a két intézmény, a két párhuzamos világ között. A gyerekek átpillanthatnak rajta, ha ugyan akarnak. De lebontani, vagy kaput vágni rá a felnőttek dolga. Ha ugyan akarnak. Ha ugyan lehetséges.

Fotó: Banczik Róbert
Szöveg: Libor Zoltán

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s