Piktoriánus performansz

A ’90-es évek közepén, amikor az új könyvtár épült Kecskeméten, kalandvágyból és testedző célzattal elszegődtem az építkezésre segédkőművesnek. Meglepetésemre hasonlóképp cselekedett Mogyoró Kornél barátom is, akiről már akkor sejthető volt, hogy hírhedett zenésze lesz a világnak (lett is, azóta több ízben választották az ország legjobb ütőhangszeresének). Miközben kevertük a maltert, hordtuk a cementes zsákokat vagy cipeltük a téglákat a mesterek keze alá, idealista fiatalokként magvas, lelkes vitáig nemesülő eszmecserét folytattunk arról, hogy az irodalom vagy a zene a “komolyabb”, “mélyebb”, “egyetemesebb” művészeti ág. Kőművestársaink őszinte döbbeneténél csak a sajátom volt nagyobb, amikor évekkel később borzadva gondoltam vissza a kérdésfeltevés ostobaságára (melyre csupán gyenge mentség lehet a fiatal korunk, illetve a többszöri munkavezetői tiltás ellenére a mester- és tartógerendák mögüli titkos zugokból előkerülő “kerítésszaggató” pálinkák tudatmódosító hatása a nyári hőségben).

Akkor még – Pelikán Józsefhez hasonlóan – nem sejtettem, hogy az ilyesfajta művészetelméleti “vitáknak” annyi értelmük van, mintha a mozdulatlanságot a helyváltoztatás alternatív eszközének tekintenénk. A művészet tudniillik – mint azóta magam is ráébredtem – kémlelőnyílás a végtelenbe, amint a vallás és a tudomány is az. A végtelen azonban, amelyet kifürkészni hivatott, ugyanaz. A világegyetemet megpróbálhatjuk körülrajzolni, letapogatni szavakkal, vonalakkal, színekkel vagy hangjegyekkel, a lényeg úgyis változatlan marad: hogy kíváncsiak legyünk rá, akarjuk megismerni és akarjuk megmutatni az általunk megismerteket másoknak is.

Azt hiszem, ezt teszi a művész. Kémleli, fürkészi, körülrajzolja, letapogatja és bemutatja a világegyetem általa befogadott szeletét. Megpróbálja megszőni a lét kelméjét, szövőszékének tartókerete a művészet, fonala és keresztszála pedig szó, vonal, szín vagy hangjegy.

Vagy esetleg mindezek együtt, egymást kiegészítve. Mint a Tapasztalt Ecsetek esetében. Amikor képzőművészek tesznek utazást a muzsika világába, hogy egy zenei-színpadi performanszban mutassák meg kikémlelt és körültapogatott világegyetem-darabjukat. Milyen is hát egy Tapasztalt Ecsetek jelenlét a színpadon?

Frivol, mint egy memento mori festmény, amelyen valamelyik sarokban vásznon ott figyel egy vigyorgó koponya, hogy az emberi törekvés hiábavalóságára emlékeztessen, és figyelmeztessen: semmit, még a látottakat, hallottakat se vegyünk a kelleténél komolyabban. Mert minden, amit érzékelünk, csupán egy felhő átsuhanó árnyéka. Amiben persze benne rejtőzhet az élet legősibb titka is.

Rafináltan dekadens, mintha a színpadon lévők egyszerre lennének kinn és bent, megigézve az élet kimeríthetetlen változatosságától, egyszersmind bölcs-bolond Yorick-ként szamárfület is mutatva neki. (lásd vigyorgó koponya fentebb)

Megszállott és vakmerő. Megszállottnak lenni, és még élvezni is – ennél nagyobb inzultus nem érheti a világ józan egyedeit. Akik közé a Tapasztalt Ecsetek tagjai láthatóan nem törekszenek tartozni. Élvezik a szabadságot, amit az alkotás, a színpadi jelenlét jelent, és kiprovokálják, hogy mi is megnyíljunk efelé a szabadság felé.

Mert az ő világegyetem-darabjuk a szabadság. Szabadság a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A Tapasztalt Ecsetek szabaddá tesz.

Fotó: Banczik Róbert
Szöveg: Libor Zoltán

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s