Csehó, a sirály

Leszállok a város egyik legújabb kori büszkeségéről és emblémájáról, egy vadonatúj, rendkívül korszerű és rendkívül szürke Mercedes autóbuszról a Rákóczi út elején, közvetlenül a Cifrapalota mellett, a valamikori Vas Marcsa hűlt helyének szomszédságában, a szintén jobblétre szenderült Hírös vendéglőnél, a cseppet sem vadonatúj és cseppet sem korszerű Rákóczi Borozónál. Ez a műintézmény még a régi Kecskemétből itt felejtett anakronisztikus vendéglátó-ipari rekvizítum, egy emlék abból a korból, amikor még alumínium állópultokra támaszkodva itták a sűrű, fehér habos kőbányait az emberek, hosszú nyelű fém merőkanalakkal merték ki a lédig borokat a fehér köpenyes, gondosan hátrafésült hajú kocsmárosok a vendégek fröccseihez, miközben a vendégek gyermekei málnaszörpjeiket kavargatták a neonszínű műanyag kanalakkal és Kajlát, Vadászt vagy Autóst majszoltak, hallgatva a férfiak eszmecseréjét a Fradi-Dózsáról, a gebinről, a géemkázásról, az esti kabaréról, a Szeszélyes évszakokról vagy a párt legújabb népboldogító elképzeléseiről.

Belépek, kikérem a korsó sörömet, leülök az asztalhoz, és szívom magamba az idejétmúlt kocsmák semmihez sem hasonlítható, édesbús, melankolikus, kedélyesen romlott hangulatát, és nézem, hallgatom a velem együtt iszogató férfiakat, akikről messziről látszik, hogy sehol máshol nem lehetne elképzelni őket, mint éppen itt, ebben a kocsmában, amelyhez pont úgy hozzátartoznak, mint a söntés pultja, a bútorok, vagy az a muzsikus cigány, aki éppen komótosan, farmerben, fehér ingben, mellényben és nyakkendőben, hegyes orrú műbőr cipőben, olajos, hátrasimított hajjal szedegeti össze a tegnapi parti után a billentyűit, csukja össze a mikrofonállványokat, kottatartókat és gombolyítja fel a fekete kábeleket.

Szeretem ezeket a férfiakat, az élet többre hivatott, bohém veszteseit, a homályban kóborlókat, egy soha be nem következő jobb jövő küldötteit, a saját álomképeikbe szerelmeseket, az eltékozolt lehetőségek kufárjait. Az esztergályost, aki ivócimborájának mesél a gyermekeiről és unokáiról, akik ha szeretik is, valószínűleg cseppet sem büszkék rá. A valamikori nőgyógyászt, aki szolid eleganciával kortyolja reggeli sörét saját különbjáratú korsójából, és akinek jobb lábán ortopéd cipő van, ettől pont olyan ördögien néz ki, mint Haumann Péter az Indul a bakterházban. A rókaprém-sapkás, bundába burkolózó öregurat, aki két hosszúlépés között éppen arról győzködi a felszerelését továbbra is csendesen pakoló, fáradt zenészt, hogy fiatal korában ő is muzsikált a messze Amerikában, nyugdíjas klubokban húzta a talpalávalót idős, kockás ingbe bújt, nagykarimájú kalapjuk alól mosolygó jenkiknek. A zavarodott, félőrült öreget, aki fényes, susogós mackóalsót visel, hozzá barna bőr félcipőt, mustársárga, végiggombolós kardigánt és svájci sapkát. Lábujjhegyen és sarkon himbálózik előre-hátra, kezeit hol a háta mögött, hol pedig a mellkasa előtt fonva össze. Olykor odasétál az egyik asztalra helyezett fröccséhez, kortyol belőle, közelről, tüzetesen megvizsgálja a falra erősített piros poroltót, majd elsétál a kocsmának is nevet adó vezérlő fejedelem arcképének reprójához, fürkészőn a szemébe néz, és mint aki valami nagy, közös titok őrzője, cinkosan hunyorít és csendesen, szinte befelé mosolyog egyet. Vagy a tehetséges, kellemes baritonú versmondót, aki megérkeztekor mindenkinek illedelmesen köszön, mindenkivel parolázik, aztán gyorsan leadja a rendelést a pult mögött vörösre festett hajjal és ordenáré vastag rúzsozással torzan vigyorgó valamikori szépségnek, aztán ugyanolyan gyorsan felhajtja és ismételt köszönések közepette már lép is ki a reggeli Rákóczi útra, ahol a decens, jótét polgári lelkek – akik olykor megvetően vagy szánakozva pillantanak be a kocsmaablakokon – cvekkerekkel, kosarakkal a kezükben éppen a piacra tartanak, vagy onnan hazafelé, hogy elkészítsék a gőzölgő húslevest a családi ebédhez.

Ahogy kortyolom a Sopronim utolsó cseppjeit, Csáth Géza jut eszembe, meg Tersánszky, meg Hajnóczy, meg Hrabal és Charles Bukowski, akik mind sokat tudtak erről a frivol, dekadens, félálom- és karikatúraszerű kocsmai világról, és ezekről az emberekről, akik valamikor anyuka kedvence kisfiúk is lehettek, meg rosszcsont iskolások, meg reményteljes, világot megváltani akaró ifjak, de aztán, ki tudja miért – gyengeségből, gyarlóságból, a rossz csillagzat miatt, ördögi hangoktól vezérelve, bohémságból, nihilizmusból, unalomból vagy mert éppen senki sem törődött velük – félresiklott életű alkoholisták lettek.

Fizetek, magamhoz veszem a ruhákkal, játékokkal megrakott pakkomat, és elindulok a kecskeméti mélyszegények számára gyűjtő barátaim felé, hogy mindezeket a holmikat rájuk bízzam. Az alkoholistáktól a mélyszegények istápolóihoz vezető úton pedig azon tűnődöm, hogy mi lehet az oka annak, hogy engem ilyen furcsa, mély, megmagyarázhatatlan vonzalom fűz hozzájuk, az iszákosokhoz, a szegényekhez, a félresiklott életűekhez, az emberi lét peremén egyensúlyozókhoz, a társadalom árnyékaihoz, a ködlovagokhoz, a szellemharcosokhoz, az élet nevű színjáték tapsra sohasem méltatott szótlan mellékszereplőihez.

Talán az út túl rövid, talán a kérdés túl nehéz, vagy talán a képességeim túl szerények, mindenesetre nem találom a választ. Csak bandukolok a könnyű fátyolként simogató hűvös reggeli szélben, a gondolataim pedig színes pillangókként rajzanak, szárnyverdesve csapongnak bennem, körülöttem. Aztán odaérek, és mielőtt még odaadnám szerény csomagomat, elmorzsolok néhány áttetsző üveggyöngyként megcsillanó apró könnycseppet a szemem sarkában.

Fotó: Banczik Róbert
Szöveg: Libor Zoltán

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s