A feleségem keze

Amikor életemben először láttam a feleségemet, a kezére lettem rögtön figyelmes. Elsősorban azért, mert egy palack száraz bor volt benne. Másodsorban pedig azért, mert lenyűgözött az a kéz. Mindig is érzékeny voltam a női kezekre, a szemek mellett a kezek tudják a legelementárisabb, legmélyebben misztikus hatást gyakorolni rám. Egy lágy, finom, érzéki női kéz, megfűszerezve a szem misztériumával, le tud venni a lábamról. Megjegyzem, a feleségem szeméhez foghatót sem láttam még, de ez talán egy másik írás témája lesz.

A keze azonban lenyűgözött. Pedig nem lágy, nem finom, mégis érzéki. Eres, munkától, festéktől megkeményedett művészkéz, amely metafizikai harmóniában van az anyaggal, amelyből a szellem és lélek erejével alkotást készít. Olyat például, mint a képen látható zsiráf, amelyet ő szobrott farsangi jelmeznek a minap. Egy kéz, amely őszintén, nyíltan beszél gazdája lényegéről. Egy kéz, amelynek saját nyelvezete van. Amikor először fogta meg a kezemet – amelyet ő azóta is elpuhult, munkát sosem látott dandy kéznek tart – rögtön villamos áram futott végig rajtam. Az érintése valami ősi erőt, a béke és szeretet erejét áramoltatta sejtjeimbe, az elveszett Paradicsom zamata, muzsikája, tüze és lágy szellője futott egyszerre végig a bőrömön, az ereimben, az idegszálak érzékeny pályáin. Ez a kéz gyógyít, a szó legszorosabb értelmében sugároz, úgy, mint akinek hatalma van. Egy kéz, amely tudja a múltat, a jelent és a jövőt. Egy kéz, amely letapogat jót és rosszat. Egy kéz, amely sosem hazudik. És amelynek sosem lehet hazudni.

Nemrég történt. Kissé kapatosan érkeztem haza. Ilyenkor közvetlenebb és őszintébb vagyok, igénylem, hogy beszélhessek. Feküdtünk egymás mellett, és csak fogtam, fogtam ezt a meleg kezet, mint valami gyóntató kezét, és fecsegtem. Olyasmiről, hogy egyre gyakrabban gondolok a halálra, és félek tőle. Nem attól, hogy halott leszek, hanem magától az addig vezető folyamattól, a meghalás processzusától. A fizikai szenvedéstől. Meg akarom spórolni, meg akarom úszni.

A kéz csak hallgatott, szorosan fonódott az enyém köré. Aztán kiderült, hogy bölcs is ez a kéz. Még erősebben szorított, mintha azt mondta volna a sötétben: nincs még elég hited. Mert ha lenne, nem félnél. A haláltól sem. Éppen ez a hit mércéje. Higgy, és ne félj.

Azt hiszem, ahhoz, hogy majd ne féljek a halálos ágyamon, leginkább egy dologra lesz szükségem. Arra, hogy ezt az eres, munkától, festéktől megkeményedett, titkokról beszélő, gyógyító, őszinte kezet foghassam.

Szöveg: Libor Zoltán
Fotó: Libor Zoltán

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s