Gödörben

A gyermekkorom nem sok mindenben hasonlít a mostani életemhez, de abban feltétlenül, hogy amint akkoriban, úgy most is ritka ünnepszámba megy, ha vendéglőben étkezem. Amikor régen apám kijelentette, hogy elmegyünk ebédelni vagy vacsorázni valamelyik helyi műintézménybe, mindig erőt vett rajtam valamiféle büszkeséggel és kiválasztottság-tudattal vegyes izgalom, amely az elkövetkezendő eseménynek szólt. Vendéglőben enni rítus volt, szertartás, egyben kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy még mindig nem süllyedtünk a társadalom aljára annyira, hogy ne engedhetnénk meg magunknak ezt az úri huncutságot. Emelte a vendéglőbejárás fényét az a gyermekként megunhatatlan és ámulatba ejtő tapasztalat, hogy apámat és az ő apját mennyien ismerik, szeretik városszerte. Utóbbi persze nem volt annyira meglepő, mert maga is vendéglős volt, a városban ismert és elismert Park Étterem, vagy a repülőtéri úti Erdőcsárda üzemeltetése fűződött többek között a nevéhez. Ennek a családra hulló dicsfénynek apró csillámai persze rám, a legifjabb generáció tagjára is szóródtak, aminek egyrészt örültem, de másrészt zavart is, mert gyerekként – ez ma már többeknek, így nekem is szinte hihetetlen – szerény, visszahúzódó, könnyen zavarba jövő, hovatovább félénk fiúcska voltam.

A ’80-as években olyan, ma már többnyire nem is létező klasszikus kisvendéglők várták az éhes kecskemétieket, mint a piac melletti Tabdi, a Kisbugaci, a Hírös, az Autós vagy mind közül a kedvencem, a Gödör. Ez utóbbinak a Gödör csak a közkeletű művészneve volt, a becsületes keresztségben a Kiskulacs Étterem nevet kapta. A Balaton utca végén, egy családi ház pincéjében volt megtalálható, innen kapta felülmúlhatatlanul bravúros asszociációval a Gödör nevet. Ha az ember végigment a pincehelyiséghez vezető rövid lépcsősoron, a söntésrészbe lépett be. Itt vágni lehetett a szűrő nélküli Munkás, Fecske, Kossuth vagy piros Symphonia füstjét, amit én olyannyira meg is szoktam boldog úrfi koromban, hogy később, amikor a törvényi szabályozás megszűntette ezt a magyar vendéglátó ipari hagyományt, szinte hiánytüneteim voltak eleinte, holott soha egy slukkot sem szívtam el életemben. A gomolygó füsterdő mögött, az alumínium pult fölött, amelynek körhengereiből speciális merőkanállal mérték ki a lédig borokat, mint valami látomás sejlett föl egy piros-kék kötött sál, valamint a Vasas 1977-es bajnokcsapatának megkopott, talán a Képes Sportból kivágott tablóképe, rajta olyan ikonikus alakjaival a magyar futball akkori rögvalóságának, mint Várady Béla, Zombori Sándor vagy éppen Izsó Ignác. Az alumínium pult mögött, Illovszky Rudi bácsiék előtt fehér köpenyes férfi állt, aki névről ismerte a törzsvendégeket, azok kedvelt italait. A Kőbányaik, fröccsök, kevertek és vegyesek mellett a magam fajta, a nagybetűsbe éppen beavatást nyerő gyerkőcöknek volt jaffa, traubi, márka meg enyhén kátrányos zamatú csatos üveges bambi is, amit a Munkácsy utca sarkán készített a Sallai-féle üzem.

A söntésen túl volt a tulajdonképpeni vendéglő, a két helyiséget farostlemezből készült, paravánszerű válaszfal szeparálta el egymástól. A vendéglői pincér egy magas, elegáns, arisztokratikusan megőszült úr volt, akit mindenki Longinak szólított, bár igazi neve Loványi Benedek volt. Fehér köpenyt, fekete, élére vasalt pantallót, és olyan fényesre suvickolt fekete bőrcipőt viselt, hogy abban az ember megnézhette a saját tükörképét (már ha volt kedve efféle perverz élményhez). Karján laza eleganciával átvetett fehér kendő fityegett, amellyel az előző vendégek után ottmarad morzsákat söpörte le az asztalokat fedő kockás abroszokról. Én többnyire májgombóc levest, rántott velőt, rántott húst vagy Gundel-palacsintát kértem, a rántottakhoz hasábburgonyát és uborkasalátát is. Az étel gyorsan elkészült és mindig friss volt. Longi egész tányérsereggel az alkarján tudott lavírozni az asztalok közötti szűk labirintusban. Amikor fizettünk, mindig alaposan megnéztem a több rekeszből álló fekete, harmonikaszerű bőrpénztárcáját, amelyből Adyk, később Bartókok kötegei lestek ki szemtelen kíváncsisággal. Apám mindig adott borravalót, amit Longi sosem akart elfogadni, de aztán némi eszmecsere után engedte magát meggyőzni, bár látható, mégis baráti rosszallással.

Gyakran voltunk a Gödörben. Nem bántam. Már egy ideje bezárt. Ahogy a Park Étterem, az Erdőcsárda, a Tabdi, a Hírös és az Autós is. Azóta a Vasas sem volt bajnok. Gödörbe kerültek, ahogy ez a fajta vendéglátás is.

Fotó: Banczik Róbert
Szöveg: Libor Zoltán

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s