A csillagvirág

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű, fonott kosár, tele virághagymákkal. A virághagymák ránézésre semmiben sem különböztek egymástól, olyan egyformák voltak, mint az égből aláhulló esőcseppek, vagy mint a selymes, zöld fűszálak a mezőn. Amikor elérkezett a kerti munkák, az ültetés ideje, a virághagymák puha, meleg, bársonyos, humuszos földbe kerültek. Öntözte őket langyos eső, erősítette, növesztette őket meleg napsugár, táplálta őket a gyökerecskéiken keresztül a zsíros talaj és simogatta őket a lágy tavaszi szellő.

Kora reggelente, amikor a hajnali napsugarak meleg ölelése ébresztette a serkenő virágocskákat, mindannyian örültek, boldogan kacagtak a kék égboltra, és így szóltak a Napocskához:

–          Süss le miránk, drága napocska, melengess, simogass, erősíts minket, hogy szárba szökkenjünk, kihajtsunk, virágot bontsunk és meglássunk végre téged, akitől a meleget kapjuk, az esőcseppeket, amelyek itatnak bennünket és a szellőt, amely simogatja szárunkat és leveleinket!

Csak egyetlen virágocska volt, amelyik ezeken a reggeleken csendben aludt, és csak félálomban hallotta társai vidám csacsogását. Ez a virágocska a veteményes sarkában, a fal mellett élt, ott, ahol a legtovább volt hideg, és ahol a leghosszabbak voltak az árnyékok. Nappal, amíg a többiek ébren beszélgetve várták, hogy végre szárba szökkenjenek és kihajtsanak, ő csendesen szunnyadt az árnyékos faltövében.

–          Ó, nézzétek azt a szegény kis virágot ott a fal mellett, az árnyékban! – mondták a jószívű kis virágocskák. Biztosan fázik, talán beteg is szegény. Rossz lehet neki abban a hidegben.

–          Nincs annak semmi baja, csak lusta és gőgös! – felelték erre a gonoszabbak. Nem akar olyan korán felkelni, mint mi és nincs kedve velünk beszélgetni sem. Azt hiszi talán, hogy különb nálunk?

De a fal mellett, a hidegben és árnyékban élő kis virágocska nem válaszolt sem a jószívű, sem a gonosz társainak semmit. Hogyan is válaszolt volna, amikor ő éjjelente volt ébren, amikor az égen nem a napocska sütött, hanem a hold ezüstje és a csillagok aranya ragyogta be a néma tájat? Magányosan nézte a mély álomba zuhanó virágocskákat, hallgatta a baglyok kuvikolását és a mezőn élelmet gyűjtő egerek és pockok halk neszezését.

–          Ó, holdacska, és ti, sárga csillagok az égen, nézzetek le rám! – szólt panaszosan az éjszakai csendben a magányos kis virág. Hát nekem már sosem lesznek barátaim, én már sosem fogok beszélgetni senkivel, én sosem láthatom a napocska sugarait és testvérkéimet, a többi virágocskát? 

Ahogy így kesergett magában az árva kis virág a sötét éjszakában, gyakran csorgott egy-egy harmatos könnycsepp végig a levelein és a szárán, le a zsíros, sötét földbe. A hold és a csillagok szomorúan, együtt-érzőn, de néma csendben nézték a bánatos virágocskát, csak olykor szállt oda hozzá egy-egy jólelkű szentjánosbogár, hogy lámpásával és duruzsolásával megvigasztalja szívét.

Amint egyre melegebben sütött a napocska a virágágyásra, egyre többféle madárka vidám dala töltötte be a zamatos levegőt és egyre több kedves bogárka és méhecske zümmögése hallatszott a kert körül, a kis virágocskák mind izgatottabbak, mind türelmetlenebbek lettek. Amikor megjelentek az első karcsú bimbócskák a csöpp virágok tetején, már egyre nehezebben bírtak magukkal, és szertelen, mohó, kíváncsi vidámsággal így beszéltek: 

–          Most már nem sokára meglátjuk a napocskát, az esőt és a szellőt, és meglátjuk azt a sok színt és formát, amelyekről a madarak, a pillangók és a katicabogarak meséltek nekünk! Olyan kíváncsiak vagyunk a világra, hogy majd szétpattanunk!

Hamarosan el is érkezett a nagy nap, a kis virágocskák az ágyásban egykettőre kinyíltak. Amikor a napocska meglátta őket, vidáman integetett nekik sárga sugaraival, a madárkák és a bogárkák pedig mind odasereglettek, hogy megcsodálják őket. Volt is rajtuk mit csodálni, olyan frissek, üdék és színesek voltak, majd kicsattant mind az egészségtől. Mindegyik szélesre tárta hat egyforma sziromból álló virágkelyhét, hogy a napfény úgy tudjon a bensőjükbe csorogni, akár a sűrű, aranyló méz. A napocska, a madárkák és a bogárkák boldogan nézték színeiket, amelyekkel elkápráztatták a kertet: volt közöttük fehér, sárga, piros, cirmos, lila, rózsaszín és narancsszínű is. A színes szirmok formálta virágkelyhekből pedig olyan zsongító, édes, fűszeres illat szállt szerte a tájra, hogy még a hideg, árnyékos fal melletti kis virág is mosolyogni kezdett tőle álmában.

De a színes, illatos, üde és egészséges virágocskák nem törődtek mosolyogva álmodó kis társuk álom mosolyával, annyira elbűvölte őket a létezés öröme és a világ megannyi, eddig számukra elrejtett titka és csodája. Ámulva nézték az áttetsző szárnyú, légiesen könnyed szitakötőket, a csodálatos mintázatú, hatalmas szárnyaikat ritmikusan csapkodó pillangókat, a szimmetrikus fekete pöttyeiket vörös köpenyükön büszkén viselő katicákat vagy a szőrös lábú pókot, amely dermedt unalomban üldögélt a hálója közepén a közeli fán, és talán azokat a habos, bárányforma, fehér felhőket figyelte mind a nyolc szemével, amelyek méltóságteljesen úsztak keresztül az égbolton.

És eljött az éjszaka is. A színes, illatos kis virágocskák annyira elteltek a nap élményeivel és izgalmaival, hogy hamarosan mély, álomtalan álomba merültek. Így aztán ők nem vették észre, amikor a hideg, árnyékos fal mellett élő virág a csillagos-holdas éjszakán gyenge, erőtlen, remegő mozdulatokkal kinyitotta sápadt kis bimbóit, és szirmai neki is virágkehellyé formálódtak. Ezt a magányos virágkelyhet azonban a hold ezüstös sugara simogatta meg, és a csillagokból áradó aranyszínű fény árasztotta el. Hasonlóak is lettek a szirmai a holdhoz és a csillagokhoz: olyan tisztán, olyan fehéren ragyogtak, mint a hó a messze északi hegyek tetején, vagy mint a gyöngyök a délszaki tengerek mélyén élő kagylók héjában. A fehér virágkehelyből pedig olyan varázsos illat áradt, mint a kelet fűszereit szállító nagy, sokárbocos hajókból, vagy a tündérek mesebeli kertjében nyíló virágokból. Most az álomtalan álomban alvó színes virágok kezdtek mosolyogni csendben, egészen addig, amíg a hajnal első napsugarai óvatosan cirógatva ébresztgetni nem kezdték őket.

Amikor fölébredtek, és a fal melletti magányban és árnyékban élő kis virágra pillantottak, csak azt látták, hogy virágkelyhe a földre konyult szár végén fekszik, halvány, sápadt szirmai lehullva pihennek a talajon, levelei pedig erőtlen, élettelen szárnyakként nyugszanak.

–          Meghalt szegény – szóltak ez erős, üde, színes virágok. Nem is lehet csodálni, hiszen a fal mellett, hidegben, árnyékban kellett élnie. Jobb is neki így, csak szenvedett eddig is, és úgy sem lehetett volna olyan szép, színes és illatos, mint mi vagyunk. 

Azzal kelyhecskéiket ismét a nap felé fordították, élvezték a fényt, a meleget, és a friss szellőt, amely lágyan simogatta selymes szirmaikat. És amely méla nemtörődömséggel fújta tova a halvány, sápadt, fehér szirmokat a dús, zsíros, fekete földről.

Szöveg: Libor Zoltán
Fotó: Banczik Róbert

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s