Restimese, avagy a pályaudvari bolond tűnődései

Szeretem a csendben, szelíd melankóliával, szomorú méltóságteljesen megérkező délutánokat. A harsány élességet felváltja valami könnyű valószerűtlenség, valami kontúrjait vesztett, álomszerű televény, amelyben az emlékek sápadt, halovány virágokként tenyésznek. A búcsúzó napsugarak még megcirógatják őket, az emlékvirágok szirmot bontanak, de bódító illatukat csak éjjel, az álomban bocsátják a szívre.

A lenge, álomszerű délutánban ott van az alkonyi búcsúzás édesen kínzó szépsége. A horizontról alábukó nap sugaraival búcsút int, hogy átadja helyét a hold pásztorolta csillagnyájnak a sötétbársony égbolton. Az alkonyatba hajló késő délután gyakran idézi fel bennem kopott, komor szépségű pályaudvarok képét, amelyekből bizonytalan, kék sejtelemként indulnak el a felcsapódó gőzpárából a világ végén is túlra tartó vonatszerelvények. A peronon felhajtott gallérú, hosszú kabátos, kalapos alakok integetnek egy-egy vonatablakból kihajoló női profil után, aztán sarkon fordulnak és elindulnak. A vonat-kocsikban gyermek, női és férfi testekbe zárva utaznak lelkek, sorsok a végzet végtelenbe vesző sínpárjain. A sötétvörös üléshuzatokból kíváncsi, fáradt, unott, élveteg szempárok bámulják a mellettük szaladó villanypóznákat vagy a lankákat, ahonnan a nyugodtan legelésző tehenek nemrégiben indultak haza, a szénaillatú, meleg istállókba.

És a vonat megy a maga pályáján. Útközben határvonalak mosódnak furcsán össze. Mint amikor a zöld hegyi tó víztükrét sötétnarancs fénnyel festi be az aláhulló nap sugárecsetje, a szem belekábul a borzongó áhítatba, és látni véli egy karcsú, fehér vitorlás álomtestét, amint ring a vízen, mint valami lustán pihenő madár. Vagy egy ezüstszínű, lágyan szertefoszló könnyű fátylat a szélben, amely céltalan pillangóként szálldos a holdfénnyel megszórt fák ágai előtt. A fénypászmákban olykor megcsillannak a pillangó szárnyáról apró gyöngyökként szétröppenő könnycseppek.

Komótosan, türelmesen, egykedvűen zakatol a szerelvény, amelyen ülök. Összemosódott határvonalon járok, fiatalságom karcsú madara már mögöttem pihen, öregkorom foszló halotti fátyollepkéje még előttem repül. Ülök a világom végén is túlra tartó vonaton, olykor szóba elegyedek egy-két utastárssal, görcsbe ránduló gyomorral várom a kalauzt, és félek. Félek, hogy egyszer még ez a komótos, egykedvű utazás is véget ér, és akkor majd leszállítanak a kék sejtelmű vonatomról, és átfektetnek egy karcsú, fehér vitorlásra, amely egy titokzatos, fekete vizű folyón vár.

De a szerelvény majd azután is elindul. És lesznek mellette szaladó villanypóznák, és lesznek lankák is, ahonnan a nyugodtan legelésző tehenek csak nemrégiben indultak haza, a szénaillatú, meleg istállókba.

Fotó: Banczik Róbert
Szöveg: Libor Zoltán

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s