Passió a zöld szobában

Már a harmadik óra is eltelt, és mi csak ültünk a zöld szobában. A zöld szoba nem egy régi, dzsentri világból itt maradt kúria egyik pipadohány és tubák illatú szalonja, hanem a városi kórház sürgősségi betegellátó osztályának a váróterme. Csüggedt, megtört, elszáradóban lévő embermaradványok között pergett az idő homokja, és mi próbáltuk összerakni az apró mozaikdarabokat, hogy kirajzolódjon előttünk egy történet képe. Egy történeté, amelynek az eleje is félig-meddig homályba burkolózott, a vége viszont egyenesen a teljes, néma sötétbe torkollott, bár ezt akkor még nem tudhattuk.

Az egész tavaly, egy tavaszi szerdán délután hat óra körül kezdődött. A feleségem már rosszat sejtett, hiszen többször is hiába hívta édesapját telefonon, nem érte el. Ezért átment Nagykőrösre, ahol szembesülnie kellett a valósággal: apósom második napja (!?) magatehetetlenül, lebénulva, a szobatisztaságot elveszítve feküdt lakása padlóján. Riasztotta a mentőket, akik bevitték a mozgásképtelen, láthatóan zavarodott tudatú, kiszáradt embert a kecskeméti sürgősségire. 

Másnap, csütörtökön reggel fél 9 körül viszonylag nyugodtan ültem az irodában, amikor megcsörrent a mobilom. A feleségem hívott, zokogva. Szaggatottan adta elő, hogy édesapja deréktól lefelé lebénult, képtelen ellátni magát, ugyanakkor a doktornő (a nevét feddje jótékony homály) tájékoztatása szerint még ma haza kell vinni. Először még a betegszállítókat is igyekezett „kifelejteni” a hazavitelből, később némileg megenyhülve, meghajolva feleségem érvei előtt – 90 kilós, magatehetetlen, öntudatlan állapotú embert egyedül nemigen tud felvinni az első emeleti lakásunkba – nagyvonalúan engedélyezte a betegszállítók értesítését. Erről a doktornőről egy apró színes még: amikor a feleségem felvetette neki, hogy vagy neki kell otthon egyedül ápolnia édesapját, vagy – hogy ne kelljen feladnia a munkáját – ápoló személyzetet kell szereznie havi cirka 400.000 forintért (hiszen 24 órás ápolásról van szó), a doktornő empatikusan ennyit fűzött hozzá: nem ő tehet arról, hogy a mi szociális helyzetünk ilyen. Mintha mi tehetnénk róla… Hiszen „csak” dolgozunk becsülettel. Sajnos abból meg nem telik ápolószemélyzetre.

Fél 11-kor a sürgősségi osztályvezető főorvosával társalogtunk. Kiváló orvos és együttérző ember, aki segíteni akar. Kiderült, hogy bár apósom immár közel 16 órája élvezi az osztály vendégszeretetét, neurológus szakorvos még nem vizsgálta meg, CT-n nem járt. A megbeszélés eredménye ez lett: a neurológiai vizsgálat eredményétől függően két variáció lehetséges. Amennyiben apósom rehabilitálható, igyekezzünk elérni, hogy a lakóhelye szerint amúgy is illetékes nagykőrösi kórház helyezze el további kezelésre. Amennyiben a szakorvosi eredmény szerint nem rehabilitálható, akkor pedig helyben, egy másik, szakirányú osztályon kellene tartani akkut kezelésre (neurológia, belgyógyászat), legalább átmenetileg, állapota stabilizálódásáig, esetleges javulásáig. A főorvosi szavakból azt szűrtük le, hogy ő nem tervezi hazaküldeni a beteget. A főorvos egyetértett azzal a felvetésemmel, hogy megkeresem az egyik (itt nem említett, de talán szóba jöhető) osztály főorvosát, hátha el lehet nála helyezni apósomat legalább pár napra, amíg talán sikerül intézeti ellátást becserkészni, vagy legalább otthon megtenni a szükséges intézkedéseket.

Az ismerős osztályvezető főorvos kedves és segítőkész volt, mint mindig. Tájékoztatott, hogy az osztálya teljesen betelt, nincs szabad kapacitás, de felveszi apósomat a várólistájára. Ugyanakkor ő is úgy vélte (bár nem látta a beteget, így nem tekinthető alapos szakvéleménynek), hogy ilyen hirtelen állapotromlás után egy akkut osztálynak kellene felvenni a pácienst. 

Csütörtök, 13.06. Órák óta ismét a zöld szobában ültünk, amikor megéltük a kegyelmi pillanatot: több, mint 18 óra után végre elvitték apósomat CT-re. (feleségem autodidakta orvosként sejteni vélt egy sztrókot is, és mi tagadás, apósom láttán nekem is megfordult ez a fejemben) Innentől kezdve még nagyjából egy óra telt el, mire a CT orvosok értelmezték az eredményt. Természetesen valódi diagnózis továbbra sem lett, egyedül az biztos, hogy a sürgősségi osztály szeretne megszabadulni a betegtől, hiszen nem az ő szakmai kompetenciája és felelőssége, és szüksége van a helyre az újonnan érkező, akár hasonló állapotban lévő betegek számára. Ezt mi megértettük, egyet is értettünk vele, bár abban éreztünk némi oximoront, hogy egy sürgősségi osztályon – ahol gyakran lehet hallani, hogy minden perc életekről dönthet – közel 20 óra alatt sem sikerült egy szakorvosi véleményen alapuló diagnózist és további kezelési javaslatot szerezni (kivéve a reggel fél 9 körüli elképzelést, hogy tudniillik vigyük haza a beteget).

A zöld szobában ültünk ismét, várva a sorsdöntő CT eredményt. Közben persze több vonalon elindítottuk az információszerzést, tájékozódást a tekintetben, hogy mi módon lehetne intézeti elhelyezést remélni a későbbiekben. Hirtelen látni véltük, amint eddigi életünk szilánkosra törik, és kérdések kezdtek sorjázni bennünk. Hová tegyük apósomat egy 62 négyzetméteres lakásban úgy, hogy a 3,5 éves gyerkőcnek minél ritkábban kelljen magatehetetlen, esetenként maga alá csinált nagyapját látni? Ki adja fel a munkáját azért, hogy a nap 24 órájában mellette legyen? Képesek vagyunk-e egyáltalán vállalni azt a felelősséget, amit egy ilyen ápolás jelent? El tudjuk-e egyáltalán megfelelően látni? Mi a logika abban, hogy az egészségügyi rendszer akkor veti ki magából a beteget, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne ÁLLANDÓ szakfelügyeletre és ápolásra?

Vártunk, és amint az gyakran lenni szokott, a helyzet abszurd képtelensége valami perverz jókedvet szült. Úgy látszik, a tehetetlenségnek van valami beteges humora. Ezzel vigasztaltuk magunkat (ugyan igen sovány vigasz), de közben tudtuk: valami egészen nincs rendben ezzel a furcsa, szörnyszerű monstrummal, amit magyar egészségügynek hívunk. Különös, bizarr keveréke ez az emberséges, mégis pragmatikus empátiának, az érthető/egyúttal persze ugyanannyira érthetetlen, kizsigereltségből fakadó cinizmusnak és nihilizmusnak, a segíteni akaró, de a körülmények fogságában vergődő jóindulatnak. A maga módján minden szereplő vesztese a rendszernek, de a jelek szerint mégis a legnagyobb vesztes az, akiért elvileg az egész létrejött: a beteg, és annak hozzátartozói. Pedig mindenki ugyanazt szeretné: tisztességes körülmények között gyógyítani, gyógyulni, embernek maradni a betegágy mindkét oldalán.

EPILÓGUS. Másnap ismét behívtak bennünket a kórház neurológiai osztályára, leültettek egy-egy székre, és – pont úgy, ahogy a filmekben szokták – a következőkről tájékoztattak tárgyilagos, fakó tónusban: a diagnózis többszörös áttétes irreverzibilis és inoperábilis agytumor. Alátámasztásként a számítógép monitorján képeket mutattak, és részletese magyarázatokkal szolgáltak az ott látottakról. Újabb egy hét múlva felhívtak bennünket, és közölték, hogy egy újabb szakértői vizsgálat megállapította, hogy az első diagnózis téves volt, semmilyen tumorról nincs szó, azok „csupán” vérrögök. Apósom bekerült egy bentlakásos gondozó intézetbe, ahonnan rendszeresen kellett visszaszállítani a kórházba különböző kezelésekre. Hónapokig tartó agóniája során lefogyott, elvesztette minden hitét és életerejét. Ősszel, a születésnapján halt meg. 

Emléke legyen áldott.

Szöveg: Libor Zoltán
Kép: Király László György

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s