Mese arról, hogy a férfiakkal miért nem lehet a szerelemről beszélgetni

Valamikor nagyon régen a kurta farkú malacon túl volt az Óperenciás-tenger. Ennek a tengernek a mélyén nagy, komoly, fekete halak úsztak csendesen, és olykor egy-egy áttetsző buborékot fújtak a mélyből a felszínre, amelynek hártyáján rejtelmes üzenetek voltak olvashatók az aranyló holdfényben. A tenger partján virágok sóhajtoztak alig hallható költeményeket, a szirmaikon élő pókok ezüstfonálból szőtt hálói pedig özvegyi fátyolként zizegtek a lágy esti szélben. Óvatos rágcsálók tipegtek a zsombékos talajon, meghúzva magukat a virágszirmok alatt, mert néma alkonymadarak kerengtek fölöttük kifeszített szárnyakkal, amelyeken látszott olykor a vérvörös pettyezés, amikor a hold és a csillagok lángjainak fénykévéjébe repültek.

A tengerben, a parthoz közel kagylóba zárt szirének éltek, akik szerelemről énekeltek a tengeri csillagoknak, a bölcsen bús bohóchalaknak és a halott lányok hajához hasonlóan úszó hínároknak. A kagylók gyöngyházszínű héján itt-ott foltokat villantottak fel a csillagok és a hold beverődő márványos reflektorfényei, amelyekben olykor megcsillantak a gyönggyé keményedett kagylókönnyek.

Egy este egy sikertelen, régóta éhező, kócos költő járt a tengerparton. Leült egy öreg csónakra, amely felfordítva hevert az aranyló homokban. A csónak karcsú, kék bordái, amelyeken finom erezetben tapadt meg a szél által odahordott homok, egy nagyra nőtt csodavirág szirmaira emlékeztették.  Elbűvölve hallgatta a kagylóba zárt szirének dalát, bár nem értette tisztán őket. Egész éjjel itt üldögélt, és amikor elérkezett a hajnal, a Nap felkelt, érezte a környező földek kipárolgó melegét és az ébredező élet keserédes, zsongító illatát.

Hirtelen rájött, hogy éhes. Szinte áttetsző, finom kezei, amelyeken finoman rajzolódtak ki a kékes erek, a sekély vízben kutattak, és a hosszú, vékony ujjak megtalálták a sziréneket rejtő kagylókat. A sikertelen költő, akinek nem csupán a gyomra korgott, de valamiért azt is hivatásának érezte, hogy magába gyűjtse a világ rejtett, titkos szépségeit, lágyan emelte ki, és mohón tüntette el a kagylókat gyomra sötét mélyében.

A szirének azóta elhallgattak. Ezért van az, hogy ha a nők férfiakkal szerelemről próbálnak beszélni, akkor azok vagy kagylóként zárják magukba érzelmeiket, vagy csak a gyomrukon keresztül lehet megközelíteni őket.

Vagy szerelmes verseket írnak, amelyeket tengerparton andalogva szavalnak el választottaiknak. De ezekTópart csak gyenge visszhangjai az egykori szirénénekeknek.

Szöveg: Libor Zoltán

Fotó: Banczik Róbert

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s