Nő, vörössel a kezében

A véletlen metafizikája motoszkál a fejemben. Pontosabban az, hogy a véletlen nem egyéb, mint a Gondviselés üzenete arról a szükségszerűségről, amelynek mindenképpen be kell következnie. A véletlen ellentéte nem a szükségszerű tehát, hanem a megszokott, a sablonos, a kiszámítható és az unalmas. Vagyis az a világ, amit mi húzunk, építünk magunk köré, mert biztonságra vágyunk, mert biztonságosnak hisszük. Ebbe a világba tör be olykor, áldott és kiválasztott pillanatokban az úgynevezett „véletlen”, hogy üzenetet hozzon a másik, a lényegi, az igaz világból. Minél több ilyen „véletlen” járul hozzá egy esemény megszületéséhez, az annál fontosabb, annál nagyobb jelentőségű lesz az életünkben. Olyan ez, mint a Szent Lajos király hídjáról írt Thornton Wilder regény. Vagy mint az alábbi példa.

2010 nyarán már megvolt a repülőjegyem Londonba. A városba, az ígéret földjére, ahol munka várt, meg az a sokak által vágyott jólét, amiért nem kevés honfitársam hagyja itt a hazáját. Úgy határoztam, hogy elbúcsúzandó szülővárosomtól, ahol életem nagy részét töltöttem, leiszom magam, de amúgy embörösen. Söröztem hát egész nap, szándékoltan magányosan. Mikor már este lett, az Aranyhomokból – ahol amúgy a szüleim is megismerkedtek még a ’70-es évek elején – elindultam a szomszédos taxiállomáshoz. Az út rövid volt, de arra elég, hogy a kisördög, a „véletlen” hírnöke, súgni kezdjen a fülembe, így inkább betértem az Otthon Kávézóba, hogy a taxira szánt pénzt is eligyam. Ott támasztottam a pultot, silabizáltam félvaksin az árlistát, amikor „véletlen” arra jött egy nő egy üveg vörössel a kezében, „véletlen” megkérdezte, hogy mit volna kedvem hörpinteni, „véletlen” szóba elegyedtünk, kimentünk az udvari Suhancos koncertre, és „véletlen” átbeszélgettük az éjszakát. A történethez az is hozzá tartozik, hogy még véletlen sem mondtam igazat, amikor hanyag eleganciával előadtam neki, hogy éppen készülök vissza Londonba, ahol az őszi szemeszter folyamán Csáth Géza novellisztikájából fogok előadni az egyik egyetemen.

A többit, például a buszpályaudvar füvében hanyatt fekve vizsgált csillagok meséjét, most nem részletezem. A lényeg: a nő, vörössel a kezében „véletlen” a feleségem, a kislányom édesanyja lett.

Szöveg: Libor Zoltán

Kép: Banczik Róbert

pirosbicaj

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s