Liftakna, vonatjegyek és tank

A világ tele volt magánnyal. Egy New York nevű városban egy férfi kék esőkabátjáról rázta le a novemberi esővizet. Aztán belépett az ócska szálloda halljába, komótosan odaballagott a recepció üvegablakához, és elkérte a szobája kulcsát. Az éjszakai portás kelletlenül adta oda neki. A férfi átvette, és belépett a liftbe, ahol most is belebotlott abba az álomszerű lányba. A lány minden késő este és kora reggel a lift körül ólálkodott. Mintha várta volna valaki érkezését. Vagy távozását. A férfi megnyomta a liftgombot, az ajtó lassan csukódott rájuk, akár egy fáradt szempilla. Ahogy mentek felfelé a lifttel, a férfi a lány álomarcát nézte, és közben az alattuk sötétlő aknára gondolt. Élvezte, ahogy szállnak felfelé a nagy, puha sötétségben. „Ha most valaki gyufát gyújtana a liftaknában – gondolta a férfi – annak olyan ereje lenne, mint egy robbanásnak.”

A világ tele volt magánnyal. Egy Párizs nevű városban egy megkésett, mégis korán érkezett trubadúr haja nedves lett a fürdőkádban. A fiatal test és fej öntudatlan, lassú méltósággal csúszott bele a szappanos vízbe, mint ahogy a vitorlavászonba csavart kalózok holttestei csúsztak az óceán vizébe a csillagtalan éjszakákban. A kihagyó szívverés hirtelen betöltötte a szobát. A csend magával cipelt egy Arthur Rimbaud-ra emlékeztető árnyalakot. A trubadúr eloldalgott a költővel, hogy abszintot igyanak egy kiskocsmában. Útközben a költő matatni kezdett kabátja zsebében, amely úgy csattogott körülötte az éjszakai szélben, mint valami fekete madár szárnya. Egy gyűrött vonatjegyet húzott elő. A trubadúr elmosolyodott. Az ő zsebében is volt egy másik. Ugyanoda szólt.

A világ tele volt magánnyal. Egy Budapest nevű városban egy öregember tett-vett a lakása egyik szobájában. A szoba valamikor a fiáé volt. A fiú egy ködös, nyirkos november végi napon hagyta itt a szobát, a várost, az országot. Alig múlt 18 éves, és az öreg maga maradt a lakásban. A felesége akkor már több mint tíz éve halott volt. Auschwitz. Ő és a fiú túlélték. Most megállt az öreg a szoba közepén, szétnézett és lassan csóválni kezdte a fejét. Aztán tekintetét a komódra vetette, amelyen ott állt a fia játéktankja. A tank csöve a pártház felé volt irányítva. Amíg a fia itthon élt, minden alkalommal, amikor bejött, hogy ágyneműt cseréljen nála, megfordította a tankot, hogy a csöve a konyha felé nézzen. Most viszont már évek óta úgy állt, ahogy a fia szokta hagyni. Az öreg nézett kifelé a szobaablakon, pillantása követte a tank csövének irányát. Megfordult, amennyire tudott, gyorsan ment ki a szobából, amelynek hangos csattanással csukódott be mögötte az ajtaja.

Szöveg: Libor Zoltán

Fotó: Banczik Róbert

DSC_4048

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s