Demelomaiózis

Van Richard Brautigannak egy novellája, amelyet egyszer üres perceimben lefordítottam. Egy San Francisco-i buszutazásról szól. A buszon a fiatal szerző utazik, akinek valami különös, megmagyarázhatatlan érzése támad útközben. Aztán lassan megérti, hogy azért támadt ez az érzése, mert a busz többi utasa mind idős ember, akik úgy bámulják meg Brautigant, akár valami lidércet vagy jelenést. A fiatalember kegyetlen és szokatlan formában emlékeztette őket tudniillik tovatűnt ifjúságukra, a zsenge korukon való átvágtázásra. És mind jobban közelítő telükre. A halálukra. A fiú, amilyen hamar csak tudott, leszállt a szellembuszról. Aztán bámulta, ahogy csendben eltűnik a távolban, mint valami látomás.

Én nem San Francisco-ban lakom, hanem Kecskeméten. A Hunyadivárosban. Kétutcányira a köztemetőtől. Reggelente korán kelek, hogy elvigyem a kutyát sétálni (mert nem hajlandó a kertben elvégezni a nagydolgát). A reggeli buszok, amelyek a temető irányába mennek, vagy onnan jönnek a városközpont felé, tele vannak emberekkel. Többnyire idős emberekkel. Szellembuszok, mint Brautigané.

És amikor nézem ezeket a járatokat, folyton az jut eszembe, hogy mi lesz, ha én is megöregszem? Milyen leszek öregnek? Egyáltalán leszek-e öreg én is? És a legkínzóbb kérdés: ha majd megöregszem, érezni fogom-e a sarkamban az elmúlást, érezni fogom-e hideg leheletét a nyakszirtemen? Mert most úgy képzelem, hogy az időskorom folyamatos és reménytelen, kilátástalan menekülés lesz a halál elől. Hogy még kapjak egy kis haladékot. Hogy még kapjak egy kis időt ebben a folyton elátkozott, mégis a végletekig imádott életben. Mert az igazság az, hogy szeretek élni. És a még kíméletlenebb igazság az, hogy nem szeretnék meghalni. Félek tőle.

Tulajdonképpen a halottnak levéstől nem félek. A meghalás folyamata, a titokzatos átkelés aggaszt. Hogy fájni fog. Hogy szenvedni fogok. Hogy magatehetetlen leszek. És kiszolgáltatott. Ezt meg akarom úszni. Pedig tudom, hogy nem lehet. Mert nem az én döntésem. Végig kell majd mennem az úton. Egyedül. Mert a halál, akár a szabadság, magányos dolog. Senki nem fog meghalni helyettem.

Egyszer a feleségemmel beszélgettünk ezekről a dolgokról. Nem voltam józan, ezért őszintébb voltam, mint rendesen. Gyóntam tulajdonképpen. A félelmeimről. Az asszony egyszerű, de tiszta szavú választ adott: nem elég erős a hitem. Azt hiszem, tényleg erről van szó. A hit erejének, mélységének és őszinteségének a legérzékenyebb lakmuszpapírja az, hogy mi módon viszonyulunk a halálhoz. A mások halálához is. De elsősorban a sajátunkhoz. Mert kevés dolog annyira a sajátunk, mint az elmúlásunk.

Nemrégiben olvastam Houllebecq egyik könyvében a demelomaiózisról. Ez egy nagyon ritka betegség. Akit elér, az állandóan fáradt, percenként elalszik. Minden nap egy kicsivel többet alszik, míg a végén nem ébred fel többé. Mivel erőtlen a hitem, és hajlamos vagyok a legkönnyebb megoldás felé orientálódni, a legjobb egy ilyen betegség lenne a végén.

Ülni egy szellembuszon. Aztán a végállomás előtt végleg elszundítani. Hogy már a kalauznak kelljen leszállítania a járatról.

Szöveg: Libor Zoltán

demelomaiózis

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s