Törött szárnyú angyalok

A téma az utcán hever. Van-e ennél közhelyszerűbb frázisa a zsurnalizmusnak? De mint minden közhelyben, ebben is van igazság. Sajnos. Mert a „téma” gyakran tényleg az utcán hever. Esetenként éhezve. Máskor kékre-zöldre fagyva. Vagy alkoholtól mámorosan. Borzas, nagy szakállal. Szakadt gúnyákban. A semmibe révedő tekintettel. Fogatlanul. Árván, magányosan. Egykori önmaga torz árnyékaként. Törött szárnyú angyalként. Akinek otthona valamikor régen talán ugyanúgy a menny volt, mint a miénk. Egy hétköznapi, privát mennyország. Asszonnyal, férjjel, gyerekkel. Munkahellyel. És lakással, házzal. Hajlékkal, ahová haza tudott térni.

Most viszont már az utca az otthon. Egy pad, egy kapualj. Jobb esetben valami rozzant tákolmány a külvárosban. Még jobb esetben egy hajléktalan otthon. Az angyalok szárnya eltört, és a mindennapok poklában landoltak. Mint Baudelaire albatroszai. Esetlenül vonszolják maguk után szárnyaikat. Szánalmasak. Talán némelyeknek nevetségesek. Vagy visszataszítók.

De vannak páran, megszállottak, őrültek, csodabogarak, akik nem csak a törött szárnyakat látják. Hanem észreveszik a szakáll mögött, a felismerhetetlenségig vásott lajbi alatt, a rongyos takaró foszlányai alatt, a semmibe révedő tekintetek üressége mögött az egykori angyalt is. Aki persze nem bűn nélkül való. Aki lázadt, de belebukott. Aki vétkezett, de megbűnhődik érte. Aki elégedetlen volt, de mindent elveszített. Családját. Barátait. Még egykori saját magát is. Mindent, csak az emlékeit nem. Mert azok úgy hevernek múltjuk személyes tengerpartján, akár a partra vetődött kagylók sora. És ha az ember lehajol, szelíden szétfeszíti ezeket a kagylókat, gyöngyöket találhat bennük. 

Ahhoz azonban, hogy valaki lehajoljon, különleges szociális érzékenység és a másik ember iránti kíváncsiság kell. A gyöngyhalászathoz a kagylót kell szeretni. És türelmesnek kell lenni. Várni, hogy megnyíljon. Várni, hogy hallhatóvá váljon élete tengerének minden magába zárt morajlása. Várni, hogy előguruljon belőle az igazgyöngy. Egy történet. Az ő személyes története.

Ezeket a személyes történeteket gyűjti össze és írja le hitelesen és irodalmi igényességgel Vereb István Törött szárnyú angyalok című könyve. Hajléktalanná vált emberek vallanak benne keresetlen, olykor önmaguk és az olvasó számára is kínzó őszinteséggel arról, hogyan váltak bukott angyallá. Olyanok ezek a történetek, mint a padlás homályában elrejtőző vasládikóban talált pergamenre írt naplólapok. A pergamenekből, mint valami óriási bábból, pillangóként múlnak elő azok az immár elfeledett emberek, akik ezek a hajléktalanok valamikor voltak. Az emlékezések két arcot exponálnak egymásra: az egykor voltat és a mostanit, és már nem lehet tudni, hogy melyiknek a hatása a nagyobb a másikra. Az idő, a cudar, viszontagságokkal és nélkülözésekkel terhes idő maszkot nyomott ezeknek az embereknek az arcára. A könyvben található beszélgetések finom és érzékeny kísérletek arra, hogy megpróbálják legalább átmenetileg levenni ezeket a maszkokat, anélkül, hogy túl nagy sebet ejtenének ezzel.

A könyvben található személyes történetek mindegyike különleges, egyedi. Mégis kirajzolódik bennük a XX. század második felének magyar társadalomtörténete is. Egykori értelmiségi kádergyerek, „üzletembereket” és politikusokat védő testőr, külföldön dolgozó kalandkereső hazánkfia, valamikori szépreményű sportoló vagy a ’68-as csehszlovák invázióba kiskatonaként belerokkant hentes sorsán keresztül vonul el előttünk a közelmúlt történelme.

Egyéni sors és történelem. Egyéni felelősség (felelőtlenség) és a társadalom felelőssége (felelőtlensége). Mindkettő megjelenik ezekben a szerethető, elgondolkodtató, tanulságos beszélgetésekben. Beszélgetésekben, amelyek nem titkolt célja, hogy a falak építése helyett hidakat húzzanak fel. Hidakat közénk és a törött szárnyú angyalok közé. Hidakat a törött szárnyú angyalok és egykori önmaguk közé. És mindenek előtt: hidakat a törött szárnyú angyalok és jövőbeli önmaguk közé. 

Mert hidakat kell építenünk. Falból van már elég. Aztán ha Isten is úgy akarja, egyszer majd ezek az angyalok újra repülni tudnak. Ép, meggyógyult szárnyakkal szállnak föl ezekről a hidakról. Hogy örökre maguk mögött hagyják a hajléktalan otthon falait.Amelyben egyébként – csakúgy, mint a börtönökében – mindannyiunknak van egy téglája.

Libor Zoltán

homeless

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s