Egykor beszédemnek színe, zamata volt
A domb rútabbik felén ömlöttek a szavak
Rézsútos réten át, hol az iskola alatt
Labdázó lányokból nőtt fekete-fehér folt.
A szavak lágy tengermorajának vége
Fullasztó bája hajnalt kiált és öl
Fütyülök toronynál vizelő fiúkkal az égre
A lombos ágyak mocskára lesújt az ököl
Az éjben didergő kakukk-szeretőknek
Sok csupasz ágú fa vet árnyékot rájuk
Kihunyt beszédem, egykori lámpásuk
Most igéim némán visszatekercselődnek
Hallgatok. S a hallgatás a szavam.
Fotó: Banczik Róbert
Szöveg: Libor Zoltán
képeskönyv 